1. fejezet - "First" day

Nos, elkezdődik egy újabb történetem. :) Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Ha valaki esetleg olvasná, és nem a másik blogom bejegyzéséből jutott volna el ide, annak elmondom, hogy ebben a történetben a fiúk nem híresek. Csak ennyit szerettem volna, remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet! :)

First day

Első nap az iskolában. Általában az érzést ami most engem fojtogat, 6 és 14 évesen éljük át. Csakhogy én olyan egy „áldott” lány vagyok, hogy 17 évesen is van szerencsém ismét találkozni ezzel a roppant kellemetlen szituval. És ha ez még nem is lenne elég az én esetem azzal is fel van spékelve, hogy most újra látom a régi barátaim, akikkel direkt megszakítottam a kapcsolatot.

Mit ne mondjak, szerintem érthető, hogy reggel – vagy inkább hajnalok hajnalán – az ébresztő előtt keltem fel, ami pontban 5:30-kor megszólalt. 6 órakor már folyamatosan szorító gyomor görccsel mászkáltam fel-alá a szobámban, és olykor idegesen megálltam a tükör előtt. Bizonytalanul méregettem magam, tekintetem szekrényem melletti falon lévő bekeretezett képekre tévedt. Lassan közelebb sétáltam, elmosolyodtam, ahogyan a kép készülését milyen események keresztezik. Kezemet az üvegre simítottam, majd lassan végig húztam azon. Elmosolyodtam, ahogyan bevillant ez elmémben az a délután, mikor készült, az emlékek hatására széles mosolyra húzódott szám.

*

Éppen most értünk le a partra, ez a nyaralás L.A. -ban, a legjobb ötlet amit ember kitalálhatott valaha is az biztos! Örökké hálás leszek a fiúknak, ugyanis ez a szülinapi ajándékom. Emlékszem először nem is akartam elfogadni, de azt hiszem ha nem tettem volna, most azonnal vissza mennék a múltba és jól fejbe kólintanám magamat.

- Hé, hé, hé! Nekem passzold, Niall! - nyújtózkodtam a vízben, a labdát követelve, ám a szöszi mintha csak tudomást sem vett volna rólam, Hazz-nak passzolta.

Dühösen hátracsaptam a hajamat, és csípőre tettem a kezem, de nem sokáig bírtam a szerepemet, mert elnevettem magam.

- Ezért most megfizetsz – közeledtem felé, mire „ijedten” hátrálni kezdett, de közben ő is nevetett, mint mindenki.

Gyorsan utána iramodtam – már amennyire a vízben ez lehetséges – majd mikor utol értem, felugrottam a hátára. Ez olyan hirtelen érte, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki, a többiek eszeveszettül nevettek rajtuk, de mi is velük, mikor feljöttünk a víz felszínére.

- Hé, Niall és Pónilovas! Gyertek – intett a partról Liam, ahova időközben a többiek is kivergődtek.

- Liam, csak nem képet akarsz? - mosolyodtam el cinikusan és kiindultam feléjük, közben pedig hajamból megpróbáltam kicsavarni a sós vizet. Li állandóan képeket gyárt rólunk, akárhova is szól az úti célunk, mint egy mániákus. Persze azért még imádom, csak úgy ahogy a másik négyet is!

Ahogy a homokra értem, rögtön felszisszentem és ugrottam is egyet. A szemcsék tűzként égették talpamat. A fiúk egy emberként nevették el magukat rajtam, mire csak feléjük fordulva kiöltöttem rájuk a nyelvem. A lehető leggyorsabban el masíroztam a helyre ahova lecuccoltunk, és felkaptam a strand papucsom, a napszemcsimmel egyetemben. Immár megkönnyebbülten lépdeltem vissza a srácokhoz, ahol Liam már a kezében a fényképezőgépével vigyorgott.

- Li, elegem van már a fotókból – sóhajtottam – Mármint úgy értem, hogy lassan annyira képed van rólunk, mintha mi sztárok lennénk, de pedig a lesifotós – röhögtem el magam.

- Nem baj, azért csak állj be – terelgetett be Harry és Lou közé.

A göndör egyből átkarolt a derekamnál, Louis pedig lazán átvetette vállamon a kezét. Liam időzítőre beállította a kamerát, ami kattogással számolt vissza. Ő pedig gyorsan idesietett hozzánk.

- Ez egy életre szóló emlék lesz – szólalt fel Zayn vigyorogva,.

- Ó, nehogy elsírd magad – szúrtam oda neki, hangon rezignált volt, a felvett háromszáz-fogas mosolytól. Ezért nem szeretem a fotókat, kamera előtt szinte reflexből görcsbe áll a szám.

Mindenki tökéletesen beállt, akár egy egyetemi exluzív társaság. Csakhogy mi nem vagyunk olyanok. Az utolsó pillanatban Zayn megijedt valamelyik bogártól ami a hajába szállt, és hadonászni kezdett a feje fölött, ezzel képen vágva Liam-et, aki majdnem eldőlt. Niall összegörnyedt a röhögéstől. Én beletúrtam Harry hajába, és egy másodperc alatt összekócoltam a tökéletesen beállított haját, tudtam, hogy erre ugrik.

- Normális vagy? - visított fel hisztérikusan, mire én is majdnem összeestem a röhögéstől. Louisba kapaszkodtam, aki már rég eldőlt, ezzel engem is magával rántva, én pedig reflexből Harry-be kapaszkodtam, aki szintén esésnek indult.

És elsült a vaku, elkészült a kép, pont ebben a pillanatban.

Niall összegörnyedve röhög, Zayn a hajánál hadonász, ezzel fejbe kólintva Li-t. Én és Lou a földön, egymáson hánykódva fetrengünk a röhögéstől, Hazz pedig éppen esésnek van indulva, és olyat arcot vágott, hogy azt mindenkinek látnia kéne. Még a legemósabb emberek, is elnevetnék magukat.

- Jaj – kaptam a szám elé a kezem, amikor megpillantottam a szóban forgó pillanatképet.

Egy tized másodpercig mindenki sokkolódva figyelte a kamera kijelzőjét, majd egyszerre robbant ki mindegyikőnkből a röhögés.

- Whoa, ezt tuti, bekereteztetem – mondtuk egyszerre Harry-vel, miközben én a nevetés okozta könnyeimet törölgettem.

*

Nem akartam tovább visszaemlékezni a régi, szinte tökéletes időre, ez csak eszembe juttatta a mostani közel sem tökéletes jelent. Halkan - igyekezve azon, hogy ne csapjak semmiféle zajt, és imádkozva azért, hogy ne ébresszek fel senkit az ajtó kinyitásával - osontam ki szobámból.

Bezártam magam mögött a szobámhoz vezető ajtómat, és körülnéztem a nap gyatra fényével megvilágított fenti folyosónkon. Noel szobájából hangos horkolás hallatszott ki, a bezárt (!) ajtón keresztül. Számra tapasztottam kezem, hogy elfojtsam kitörni vágyó nevetésemet. Anya szobájának ajtaja zárva volt, és nem szűrődött ki fény a réseken, szóval nagy valószínűséggel alszik. Tekintetem megállapodott a lépcsőn, és pillanatok alatt lent is teremtem a konyhában.

~ ~ ~ ~

- Anya én nem akarok suliba menni. Nem lehetne, hogy ezt a napot igazold? - fordultam felé keserves, a halálra váró arckifejezéssel a kocsiban, az anyósülésen ülve.

Válaszul csak felnevetett, és intett egyet. Csúcs, akkor mehetek is. Kiszálltam a kocsiból, majd köszönés képpen visszafordultam inteni egyet, de anya már elhajtott. Rántottam egyet a táskám pántján, majd a rég nem látott épület felé fordultam. Próbáltam leküzdeni a hányingerem, és a suli felé indultam. Mint régen most is egy csomó ember mászkált kint-bent egyaránt. Sikeresen átküzdöttem magam a zenét hallgató, figyelmetlen vagy csak simán bunkó diákokon, és próbáltam elkerülni mindenkit, aki nekem szándékozott jönni.

Csak nézd a földet, a földet, és nem lesz semmi baj, gondoltam magamban. Szó szerint rettegtem a találkozástól a régi ismerősökkel. Sajnos annak, hogy lehajtott fejjel mentem, meglett a következménye, neki mentem valakinek, de teljesen.

- Nem tudsz vigyázni? - rángatta ki a füléből fülhallgatóját egy – a hangjából ítélve - lány. Felnéztem rá, a bocsánat kérések garmadára felkészülve, de ahogy megláttam, hogy kit is borítottam fel majdnem, elakadt a szavam, de ahogyan láttam, ezzel ő is így volt.

- Uramisten – suttogta, Lottie, az egykori legjobb barátnőm, vagyis miket beszélek, ha én nem szakítottam volna meg New York-kal a kapcsolatot még mindig az lenne – Cassie! - kiáltott fel, és a nyakamba vetette magát.

Elnevettem magamat, és szorosan visszaöleltem. Éreztem, hogy mindjárt elsírja magát, de ez az amit végképp nem akartam, így gyorsan eltoltam magamtól.

- Annyira hiányoztál. És annyira mérges is vagyok rád, miért nem írtál? Na jó, mindegy. Majd egyszer elmeséled, a lényeg, hogy most újra itt vagy! Mikor jöttél vissza? - visongott boldogan.

- Css, ne olyan hangosan – csitítgattam, mert kezdtem kicsit feszengeni a ránk szegeződőd tekintetek hatására – Tegnap – mosolyodtam el halványan – Ne haragudj, olyan nehéz volt - - sóhajtottam fel nehézkesen.

- Szivi – simította meg felkarom együtt érző tekintettel, mire átöleltem – Ugye tudod, hogy most már soha többet nem fogom engedni, hogy csak úgy felszívódj?

Mosolyogva visszaöleltem, de ugyanakkor szívemet kegyetlenül mardosta a bűntudat. Szívem egészen idáig üresen kongott, és én hülye nem tudtam, hogy miért. Mégis hogy a fenébe gondoltam, hogy lehettem olyan önző, hogy csak így itthagytam a barátaimat?!

- Basszus, elkések kémiáról – szólt fel kétségbeesetten, mikor megszólalt a csengő – Ebédelünk együtt?

- Nem megy. Csak 11-ig leszek itt. De holnap mindenképpen – szorítottam meg karját utoljára.

Anya és a diri akkora beszélték meg a találkozót, csak ilyen formalitás-féle, alá kell írni a papírokat, meg hasonlók. Elvileg nyolckor lett volna, de anyának még a régi-új munkahelyén is el kell simítani néhány dolgot, így nekem be kell mennem az első 3 órára, csak azután mehetek az igazgatóiba, ezután pedig rögtön haza.

Amikor felébredtem gondolataimból, azt vettem észre, hogy a mindig nyüzsgő folyosó kihalt volt, és tudatosult bennem, hogy el fogok késni az első órámról, művészet történelemről. 

Prológus

Prológus

Zene : Cher Lloyd - Oath

Félénken léptem át egykori szobám küszöbét. 1 év, ennyi ideje hagytam itt New York-ot, amikor a szüleim elváltak. Apámmal éltem, azonban most vissza kellett térnem anyámhoz, mivel apám ilyen "művészféle" és körútra indult Európában, amire én még nem voltam felkészülve. 17 éves vagyok, az az egy év kimaradás rengeteg veszteséghez vezetett, itt kellett hagynom legjobb barátnőm, Lottie-t, is legjobb fiú barátaimat is, Louis-t, Zayn-t, Harry-t,Niall-t, valamint Liam-et. Még senki sem tudja, hogy visszajöttem, nem tartottam senkivel innen a kapcsolatot. Túlon túl fájdalmas lett volna. Bár saját döntésem következményében hurcolt magával apám, kezdem azt hinni, hogy az csak egy kényszeredett döntés volt, sőt, biztos vagyok ebben. Új emberek, új környezet, új kihívások, barátok, pont erre volt szükségem ...

Kétségekkel küszködve tértem vissza New York-ba, és már a repülőn eldöntöttem, hogy senkit sem fogok értesíteni hazatérésemről. Az iskola már holnap kezdődik, hiszen október van, az első félév közepe. Még szerencse, hogy az egykori sulimba fogok ismét járni, nem valami újba.

Az, hogy nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot, nem csak egyoldalú volt. Egy idő után naponta már csak 1-2 kósza sms-em érkezett és hetente 3-4 nem fogadott. Aztán idővel ezek az adatok is egyre csak csökkentek, és csökkentek, és csökkentek, és bumm! Nem maradt egy New York-i ismerősöm sem. Mit ne mondjak, félek a holnaptól.

A régi tükröm előtt állva forogtam egyet, hátam mögött megpillantottam benne az ágyamat. Emlékszem mennyit hülyültünk ott a fiúkkal mikor itt aludtak nálunk. Elmosolyodtam az emlékek hatására. Holnap újra látom őket. Vajon mi újság van velük? Nem tudom miért, de valahogy azt érzem, hogy nem igazán vagyok felkészülve arra, hogy újra lássam őket.

A szobámban dobozok tömege volt, kibontatlan, és kibontott egyaránt terpeszkedett ott. Sóhajtva csípőre tettem a kezem, és az ajtó felé fordultam, ahol épp az imént rontott be bátyám, Noel.

- Gyere, Cassie, apa elmegy, el kell köszönnünk tőle - mondta vontatottan, gondterhelt arccal.

Ő már nagyon régen látta apát, anyánkkal élt abban az 1 évben amikor én apámnál voltam Európában. Hiányzott.

Odasétáltam hozzá, és szorosan megöleltem, ennek az érzelemnek kinyilvánítása jeléül. Éreztem rajta, hogy most nem érti mi a helyzet, de azért visszaölelt.