2013. július 21., vasárnap

2. fejezet - Előérzet

Nem a leghosszabb, legmindőségibb, legtörténésdúsabb, és legjobban megfogalmazott fejezet lett belőle. Azonban amit tőlem telt, kihoztam belőle. Felvezető részként használtam fel, a következő jóval érdekesebb lesz, ígérem!

Előérzet

Zene: Taylor Swift - Everything has changed



A tegnapi napom egész végig gyomor görcsben telt, bár nem találkoztam a fiúkkal, végig ott lapult bennem a félelem, hogy mi lesz ha ez bekövetkezik. A szorító és idegtépő érzés sajnos ma reggelre sem enyhült, sőt – ha ez egyáltalán lehetséges – szerintem csak fokozódott.
Reggel most már az ébresztőm éles csengésére pattant ki a szemem. Ásítva nyújtóztam az éjjeli szekrényem felé, amin az 'zaj keltő' órám szólt. Egy leütéssel kikapcsoltam a fülsértő – ugyan akkor rendkívül hasznos – találmányt.
Ásítozva dörgöltem át kezeimmel az arcom, hogy egy kis életet leheljek magamba. Valahogyan le szenvedtem magamat az imádott, pihe-puha ágyamról, egyből megborzongtam, amikor kiléptem, a hidegtől valami furcsa, borongós érzés futott végig gerincemen. Az ágyam végébe dobott köntösöm után nyúltam, majd jól belebújtam, csakúgy, mint a bundás papucsomba.
Kicsoszogtam a konyhába, valami meleg élelem reményében, de helyette csak egy öntapadós post-it cetlit találtam a hűtőn. A félhomályban hunyorogva olvastam el.
Noel, Cassie! Hamarabb be kellett mennem dolgozni, reggelinek csináltam palacsintát, amit a hűtőben megtaláltok, csak melegítsétek meg. Jó sulit! Puszi: Anya.
Ma végre Noel is jön iskolába, nem csak egyedül fogok szenvedni. Tegnap valami rejtélyes betegség következtében – ami még különösebb módon csak kettő óráig tartott – ágyba dőlt, ezáltal nem volt képes iskolába jönni. Magyarul addig szenvedett anyunál, a mesteribbnél mesteribb indokokkal – amit amúgy anya teljesen átlát – amíg igazolta a lógását erre a napra.
Persze, ez csak ilyen egyszeri alkalom, és különben is, valamilyen szinten meg tudom érteni anyut, hogy miért írta meg az igazolást. Noel három témazárót írt volna aznap, és … ugye senki sem szeretné ha megbukna... Khm, fogalmazzunk úgy, hogy nem erőssége az iskola, tisztábban fogalmazva, teljesen le tolja az egészet, úgy ahogyan van. Ha csak egy minimális érdeklődést is fordítana az irányába, szerintem már akkor tudna tartani egy megfelelő, és tőle el is várható szintet.

~ ~ ~ ~

Szorongva szálltam le a buszról ami elszállított az iskolámhoz, Noel társaságában. Ő csak lazán ácsorgott fél kezében egy deszkát szorongatva, és ahogy láttam nem nagyon szándékozott tovább indulni.
- Nem jössz? - pillantottam rá értetlenül, és egyben várakozóan.
- Á, nem. Haverokkal megbeszéltük, hogy itt találkozunk – rántott egyet az iskola táskája pántján, ami hanyagul csak a fél vállán volt fent.
A következő pillanatban, egy hangoskodó társaság vonta el mindkettőnk figyelmét. Egy emberként fordultunk, oda, No vigyorogva ledobta a gördeszkáját és intett nekik.
- Csá, majd beszélünk – vigyorgott rám egy utolsót, majd rálépve a deszkájára elszáguldott.
Egészen megváltozott a stílusa, a mimikája, és még a testtartása is, amikor odaért azokhoz a híres „haverokhoz”. Bár semmi beleszólásom – talán egy minimális mégis van – abba, hogy No kivel barátkozzon, és kit nézzen levegőnek, egy kicsi idegenkedtem, és ellenérzéseim voltak ezekkel a fiúkkal szemben. Egy ideig néztem őket, majd az iskola csengő tompa hangjára feleszmélve, gyorsan a pont velem szembe lévő épület felé vettem az irányt. Megszaporáztam a lépteim, nem akartam elkésni, nehogyisten feltűnést kelteni.
Előkaptam a telefonom amibe nagy szerencsémre még tegnap este betápláltam az órarendemet. Egy kicsit ténykedtem az érintő képernyős felületen, míg végül megtaláltam a keddi napot. Az első órám matematika Mrs. Joy-jal.
Mrs. Joy, Mrs. Joy. Az agyam egyből gondolkodásba kezdett, erősen kattogott, megpróbáltam felidézni az összes matematika tanáron, de nem emlékeztem semmiféle ilyen nevűre. Egészen biztosan egy új tanár lehet. Uhm, még hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy 1 év alatt mennyi minden változhatott meg! Sajnos nélkülem is ugyan úgy repült tovább az idő itt is.

A kellemetlen érzést leküzdve léptem be az iskola kapuin, a szokásos lépcsőfokok meglépése után. Valamiért nagyon rossz érzés kerített hatalmába amikor biccentettem a portásnak, és a matek terem felé vettem az irányt. Érdekes előérzetem van a mai nappal kapcsolódóan, és nem éppen a jó irányba hajlik ez a bizonyos megérzés. 

2013. március 29., péntek

1. fejezet - "First" day

Nos, elkezdődik egy újabb történetem. :) Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Ha valaki esetleg olvasná, és nem a másik blogom bejegyzéséből jutott volna el ide, annak elmondom, hogy ebben a történetben a fiúk nem híresek. Csak ennyit szerettem volna, remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet! :)


First day



Első nap az iskolában. Általában az érzést ami most engem fojtogat, 6 és 14 évesen éljük át. Csakhogy én olyan egy „áldott” lány vagyok, hogy 17 évesen is van szerencsém ismét találkozni ezzel a roppant kellemetlen szituval. És ha ez még nem is lenne elég az én esetem azzal is fel van spékelve, hogy most újra látom a régi barátaim, akikkel direkt megszakítottam a kapcsolatot.

Mit ne mondjak, szerintem érthető, hogy reggel – vagy inkább hajnalok hajnalán – az ébresztő előtt keltem fel, ami pontban 5:30-kor megszólalt. 6 órakor már folyamatosan szorító gyomor görccsel mászkáltam fel-alá a szobámban, és olykor idegesen megálltam a tükör előtt. Bizonytalanul méregettem magam, tekintetem szekrényem melletti falon lévő bekeretezett képekre tévedt. Lassan közelebb sétáltam, elmosolyodtam, ahogyan a kép készülését milyen események keresztezik. Kezemet az üvegre simítottam, majd lassan végig húztam azon. Elmosolyodtam, ahogyan bevillant ez elmémben az a délután, mikor készült, az emlékek hatására széles mosolyra húzódott szám.

*

Éppen most értünk le a partra, ez a nyaralás L.A. -ban, a legjobb ötlet amit ember kitalálhatott valaha is az biztos! Örökké hálás leszek a fiúknak, ugyanis ez a szülinapi ajándékom. Emlékszem először nem is akartam elfogadni, de azt hiszem ha nem tettem volna, most azonnal vissza mennék a múltba és jól fejbe kólintanám magamat.

- Hé, hé, hé! Nekem passzold, Niall! - nyújtózkodtam a vízben, a labdát követelve, ám a szöszi mintha csak tudomást sem vett volna rólam, Hazz-nak passzolta.

Dühösen hátracsaptam a hajamat, és csípőre tettem a kezem, de nem sokáig bírtam a szerepemet, mert elnevettem magam.

- Ezért most megfizetsz – közeledtem felé, mire „ijedten” hátrálni kezdett, de közben ő is nevetett, mint mindenki.

Gyorsan utána iramodtam – már amennyire a vízben ez lehetséges – majd mikor utol értem, felugrottam a hátára. Ez olyan hirtelen érte, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki, a többiek eszeveszettül nevettek rajtuk, de mi is velük, mikor feljöttünk a víz felszínére.

- Hé, Niall és Pónilovas! Gyertek – intett a partról Liam, ahova időközben a többiek is kivergődtek.

- Liam, csak nem képet akarsz? - mosolyodtam el cinikusan és kiindultam feléjük, közben pedig hajamból megpróbáltam kicsavarni a sós vizet. Li állandóan képeket gyárt rólunk, akárhova is szól az úti célunk, mint egy mániákus. Persze azért még imádom, csak úgy ahogy a másik négyet is!

Ahogy a homokra értem, rögtön felszisszentem és ugrottam is egyet. A szemcsék tűzként égették talpamat. A fiúk egy emberként nevették el magukat rajtam, mire csak feléjük fordulva kiöltöttem rájuk a nyelvem. A lehető leggyorsabban el masíroztam a helyre ahova lecuccoltunk, és felkaptam a strand papucsom, a napszemcsimmel egyetemben. Immár megkönnyebbülten lépdeltem vissza a srácokhoz, ahol Liam már a kezében a fényképezőgépével vigyorgott.

- Li, elegem van már a fotókból – sóhajtottam – Mármint úgy értem, hogy lassan annyira képed van rólunk, mintha mi sztárok lennénk, de pedig a lesifotós – röhögtem el magam.

- Nem baj, azért csak állj be – terelgetett be Harry és Lou közé.

A göndör egyből átkarolt a derekamnál, Louis pedig lazán átvetette vállamon a kezét. Liam időzítőre beállította a kamerát, ami kattogással számolt vissza. Ő pedig gyorsan idesietett hozzánk.

- Ez egy életre szóló emlék lesz – szólalt fel Zayn vigyorogva,.

- Ó, nehogy elsírd magad – szúrtam oda neki, hangon rezignált volt, a felvett háromszáz-fogas mosolytól. Ezért nem szeretem a fotókat, kamera előtt szinte reflexből görcsbe áll a szám.

Mindenki tökéletesen beállt, akár egy egyetemi exluzív társaság. Csakhogy mi nem vagyunk olyanok. Az utolsó pillanatban Zayn megijedt valamelyik bogártól ami a hajába szállt, és hadonászni kezdett a feje fölött, ezzel képen vágva Liam-et, aki majdnem eldőlt. Niall összegörnyedt a röhögéstől. Én beletúrtam Harry hajába, és egy másodperc alatt összekócoltam a tökéletesen beállított haját, tudtam, hogy erre ugrik.

- Normális vagy? - visított fel hisztérikusan, mire én is majdnem összeestem a röhögéstől. Louisba kapaszkodtam, aki már rég eldőlt, ezzel engem is magával rántva, én pedig reflexből Harry-be kapaszkodtam, aki szintén esésnek indult.

És elsült a vaku, elkészült a kép, pont ebben a pillanatban.

Niall összegörnyedve röhög, Zayn a hajánál hadonász, ezzel fejbe kólintva Li-t. Én és Lou a földön, egymáson hánykódva fetrengünk a röhögéstől, Hazz pedig éppen esésnek van indulva, és olyat arcot vágott, hogy azt mindenkinek látnia kéne. Még a legemósabb emberek, is elnevetnék magukat.

- Jaj – kaptam a szám elé a kezem, amikor megpillantottam a szóban forgó pillanatképet.

Egy tized másodpercig mindenki sokkolódva figyelte a kamera kijelzőjét, majd egyszerre robbant ki mindegyikőnkből a röhögés.

- Whoa, ezt tuti, bekereteztetem – mondtuk egyszerre Harry-vel, miközben én a nevetés okozta könnyeimet törölgettem.

*

Nem akartam tovább visszaemlékezni a régi, szinte tökéletes időre, ez csak eszembe juttatta a mostani közel sem tökéletes jelent. Halkan - igyekezve azon, hogy ne csapjak semmiféle zajt, és imádkozva azért, hogy ne ébresszek fel senkit az ajtó kinyitásával - osontam ki szobámból.

Bezártam magam mögött a szobámhoz vezető ajtómat, és körülnéztem a nap gyatra fényével megvilágított fenti folyosónkon. Noel szobájából hangos horkolás hallatszott ki, a bezárt (!) ajtón keresztül. Számra tapasztottam kezem, hogy elfojtsam kitörni vágyó nevetésemet. Anya szobájának ajtaja zárva volt, és nem szűrődött ki fény a réseken, szóval nagy valószínűséggel alszik. Tekintetem megállapodott a lépcsőn, és pillanatok alatt lent is teremtem a konyhában.

~ ~ ~ ~

- Anya én nem akarok suliba menni. Nem lehetne, hogy ezt a napot igazold? - fordultam felé keserves, a halálra váró arckifejezéssel a kocsiban, az anyósülésen ülve.

Válaszul csak felnevetett, és intett egyet. Csúcs, akkor mehetek is. Kiszálltam a kocsiból, majd köszönés képpen visszafordultam inteni egyet, de anya már elhajtott. Rántottam egyet a táskám pántján, majd a rég nem látott épület felé fordultam. Próbáltam leküzdeni a hányingerem, és a suli felé indultam. Mint régen most is egy csomó ember mászkált kint-bent egyaránt. Sikeresen átküzdöttem magam a zenét hallgató, figyelmetlen vagy csak simán bunkó diákokon, és próbáltam elkerülni mindenkit, aki nekem szándékozott jönni.

Csak nézd a földet, a földet, és nem lesz semmi baj, gondoltam magamban. Szó szerint rettegtem a találkozástól a régi ismerősökkel. Sajnos annak, hogy lehajtott fejjel mentem, meglett a következménye, neki mentem valakinek, de teljesen.

- Nem tudsz vigyázni? - rángatta ki a füléből fülhallgatóját egy – a hangjából ítélve - lány. Felnéztem rá, a bocsánat kérések garmadára felkészülve, de ahogy megláttam, hogy kit is borítottam fel majdnem, elakadt a szavam, de ahogyan láttam, ezzel ő is így volt.

- Uramisten – suttogta, Lottie, az egykori legjobb barátnőm, vagyis miket beszélek, ha én nem szakítottam volna meg New York-kal a kapcsolatot még mindig az lenne – Cassie! - kiáltott fel, és a nyakamba vetette magát.

Elnevettem magamat, és szorosan visszaöleltem. Éreztem, hogy mindjárt elsírja magát, de ez az amit végképp nem akartam, így gyorsan eltoltam magamtól.

- Annyira hiányoztál. És annyira mérges is vagyok rád, miért nem írtál? Na jó, mindegy. Majd egyszer elmeséled, a lényeg, hogy most újra itt vagy! Mikor jöttél vissza? - visongott boldogan.

- Css, ne olyan hangosan – csitítgattam, mert kezdtem kicsit feszengeni a ránk szegeződőd tekintetek hatására – Tegnap – mosolyodtam el halványan – Ne haragudj, olyan nehéz volt - - sóhajtottam fel nehézkesen.

- Szivi – simította meg felkarom együtt érző tekintettel, mire átöleltem – Ugye tudod, hogy most már soha többet nem fogom engedni, hogy csak úgy felszívódj?

Mosolyogva visszaöleltem, de ugyanakkor szívemet kegyetlenül mardosta a bűntudat. Szívem egészen idáig üresen kongott, és én hülye nem tudtam, hogy miért. Mégis hogy a fenébe gondoltam, hogy lehettem olyan önző, hogy csak így itthagytam a barátaimat?!

- Basszus, elkések kémiáról – szólt fel kétségbeesetten, mikor megszólalt a csengő – Ebédelünk együtt?

- Nem megy. Csak 11-ig leszek itt. De holnap mindenképpen – szorítottam meg karját utoljára.

Anya és a diri akkora beszélték meg a találkozót, csak ilyen formalitás-féle, alá kell írni a papírokat, meg hasonlók. Elvileg nyolckor lett volna, de anyának még a régi-új munkahelyén is el kell simítani néhány dolgot, így nekem be kell mennem az első 3 órára, csak azután mehetek az igazgatóiba, ezután pedig rögtön haza.

Amikor felébredtem gondolataimból, azt vettem észre, hogy a mindig nyüzsgő folyosó kihalt volt, és tudatosult bennem, hogy el fogok késni az első órámról, művészet történelemről. 

2013. március 28., csütörtök

Prológus

Prológus


Zene : Cher Lloyd - Oath





Félénken léptem át egykori szobám küszöbét. 1 év, ennyi ideje hagytam itt New York-ot, amikor a szüleim elváltak. Apámmal éltem, azonban most vissza kellett térnem anyámhoz, mivel apám ilyen "művészféle" és körútra indult Európában, amire én még nem voltam felkészülve. 17 éves vagyok, az az egy év kimaradás rengeteg veszteséghez vezetett, itt kellett hagynom legjobb barátnőm, Lottie-t, is legjobb fiú barátaimat is, Louis-t, Zayn-t, Harry-t,Niall-t, valamint Liam-et. Még senki sem tudja, hogy visszajöttem, nem tartottam senkivel innen a kapcsolatot. Túlon túl fájdalmas lett volna. Bár saját döntésem következményében hurcolt magával apám, kezdem azt hinni, hogy az csak egy kényszeredett döntés volt, sőt, biztos vagyok ebben. Új emberek, új környezet, új kihívások, barátok, pont erre volt szükségem ...

Kétségekkel küszködve tértem vissza New York-ba, és már a repülőn eldöntöttem, hogy senkit sem fogok értesíteni hazatérésemről. Az iskola már holnap kezdődik, hiszen október van, az első félév közepe. Még szerencse, hogy az egykori sulimba fogok ismét járni, nem valami újba.

Az, hogy nem tartottam senkivel sem a kapcsolatot, nem csak egyoldalú volt. Egy idő után naponta már csak 1-2 kósza sms-em érkezett és hetente 3-4 nem fogadott. Aztán idővel ezek az adatok is egyre csak csökkentek, és csökkentek, és csökkentek, és bumm! Nem maradt egy New York-i ismerősöm sem. Mit ne mondjak, félek a holnaptól.

A régi tükröm előtt állva forogtam egyet, hátam mögött megpillantottam benne az ágyamat. Emlékszem mennyit hülyültünk ott a fiúkkal mikor itt aludtak nálunk. Elmosolyodtam az emlékek hatására. Holnap újra látom őket. Vajon mi újság van velük? Nem tudom miért, de valahogy azt érzem, hogy nem igazán vagyok felkészülve arra, hogy újra lássam őket.

A szobámban dobozok tömege volt, kibontatlan, és kibontott egyaránt terpeszkedett ott. Sóhajtva csípőre tettem a kezem, és az ajtó felé fordultam, ahol épp az imént rontott be bátyám, Noel.

- Gyere, Cassie, apa elmegy, el kell köszönnünk tőle - mondta vontatottan, gondterhelt arccal.

Ő már nagyon régen látta apát, anyánkkal élt abban az 1 évben amikor én apámnál voltam Európában. Hiányzott.

Odasétáltam hozzá, és szorosan megöleltem, ennek az érzelemnek kinyilvánítása jeléül. Éreztem rajta, hogy most nem érti mi a helyzet, de azért visszaölelt.