1. fejezet - "First" day

Nos, elkezdődik egy újabb történetem. :) Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Ha valaki esetleg olvasná, és nem a másik blogom bejegyzéséből jutott volna el ide, annak elmondom, hogy ebben a történetben a fiúk nem híresek. Csak ennyit szerettem volna, remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet! :)

First day

Első nap az iskolában. Általában az érzést ami most engem fojtogat, 6 és 14 évesen éljük át. Csakhogy én olyan egy „áldott” lány vagyok, hogy 17 évesen is van szerencsém ismét találkozni ezzel a roppant kellemetlen szituval. És ha ez még nem is lenne elég az én esetem azzal is fel van spékelve, hogy most újra látom a régi barátaim, akikkel direkt megszakítottam a kapcsolatot.

Mit ne mondjak, szerintem érthető, hogy reggel – vagy inkább hajnalok hajnalán – az ébresztő előtt keltem fel, ami pontban 5:30-kor megszólalt. 6 órakor már folyamatosan szorító gyomor görccsel mászkáltam fel-alá a szobámban, és olykor idegesen megálltam a tükör előtt. Bizonytalanul méregettem magam, tekintetem szekrényem melletti falon lévő bekeretezett képekre tévedt. Lassan közelebb sétáltam, elmosolyodtam, ahogyan a kép készülését milyen események keresztezik. Kezemet az üvegre simítottam, majd lassan végig húztam azon. Elmosolyodtam, ahogyan bevillant ez elmémben az a délután, mikor készült, az emlékek hatására széles mosolyra húzódott szám.

*

Éppen most értünk le a partra, ez a nyaralás L.A. -ban, a legjobb ötlet amit ember kitalálhatott valaha is az biztos! Örökké hálás leszek a fiúknak, ugyanis ez a szülinapi ajándékom. Emlékszem először nem is akartam elfogadni, de azt hiszem ha nem tettem volna, most azonnal vissza mennék a múltba és jól fejbe kólintanám magamat.

- Hé, hé, hé! Nekem passzold, Niall! - nyújtózkodtam a vízben, a labdát követelve, ám a szöszi mintha csak tudomást sem vett volna rólam, Hazz-nak passzolta.

Dühösen hátracsaptam a hajamat, és csípőre tettem a kezem, de nem sokáig bírtam a szerepemet, mert elnevettem magam.

- Ezért most megfizetsz – közeledtem felé, mire „ijedten” hátrálni kezdett, de közben ő is nevetett, mint mindenki.

Gyorsan utána iramodtam – már amennyire a vízben ez lehetséges – majd mikor utol értem, felugrottam a hátára. Ez olyan hirtelen érte, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki, a többiek eszeveszettül nevettek rajtuk, de mi is velük, mikor feljöttünk a víz felszínére.

- Hé, Niall és Pónilovas! Gyertek – intett a partról Liam, ahova időközben a többiek is kivergődtek.

- Liam, csak nem képet akarsz? - mosolyodtam el cinikusan és kiindultam feléjük, közben pedig hajamból megpróbáltam kicsavarni a sós vizet. Li állandóan képeket gyárt rólunk, akárhova is szól az úti célunk, mint egy mániákus. Persze azért még imádom, csak úgy ahogy a másik négyet is!

Ahogy a homokra értem, rögtön felszisszentem és ugrottam is egyet. A szemcsék tűzként égették talpamat. A fiúk egy emberként nevették el magukat rajtam, mire csak feléjük fordulva kiöltöttem rájuk a nyelvem. A lehető leggyorsabban el masíroztam a helyre ahova lecuccoltunk, és felkaptam a strand papucsom, a napszemcsimmel egyetemben. Immár megkönnyebbülten lépdeltem vissza a srácokhoz, ahol Liam már a kezében a fényképezőgépével vigyorgott.

- Li, elegem van már a fotókból – sóhajtottam – Mármint úgy értem, hogy lassan annyira képed van rólunk, mintha mi sztárok lennénk, de pedig a lesifotós – röhögtem el magam.

- Nem baj, azért csak állj be – terelgetett be Harry és Lou közé.

A göndör egyből átkarolt a derekamnál, Louis pedig lazán átvetette vállamon a kezét. Liam időzítőre beállította a kamerát, ami kattogással számolt vissza. Ő pedig gyorsan idesietett hozzánk.

- Ez egy életre szóló emlék lesz – szólalt fel Zayn vigyorogva,.

- Ó, nehogy elsírd magad – szúrtam oda neki, hangon rezignált volt, a felvett háromszáz-fogas mosolytól. Ezért nem szeretem a fotókat, kamera előtt szinte reflexből görcsbe áll a szám.

Mindenki tökéletesen beállt, akár egy egyetemi exluzív társaság. Csakhogy mi nem vagyunk olyanok. Az utolsó pillanatban Zayn megijedt valamelyik bogártól ami a hajába szállt, és hadonászni kezdett a feje fölött, ezzel képen vágva Liam-et, aki majdnem eldőlt. Niall összegörnyedt a röhögéstől. Én beletúrtam Harry hajába, és egy másodperc alatt összekócoltam a tökéletesen beállított haját, tudtam, hogy erre ugrik.

- Normális vagy? - visított fel hisztérikusan, mire én is majdnem összeestem a röhögéstől. Louisba kapaszkodtam, aki már rég eldőlt, ezzel engem is magával rántva, én pedig reflexből Harry-be kapaszkodtam, aki szintén esésnek indult.

És elsült a vaku, elkészült a kép, pont ebben a pillanatban.

Niall összegörnyedve röhög, Zayn a hajánál hadonász, ezzel fejbe kólintva Li-t. Én és Lou a földön, egymáson hánykódva fetrengünk a röhögéstől, Hazz pedig éppen esésnek van indulva, és olyat arcot vágott, hogy azt mindenkinek látnia kéne. Még a legemósabb emberek, is elnevetnék magukat.

- Jaj – kaptam a szám elé a kezem, amikor megpillantottam a szóban forgó pillanatképet.

Egy tized másodpercig mindenki sokkolódva figyelte a kamera kijelzőjét, majd egyszerre robbant ki mindegyikőnkből a röhögés.

- Whoa, ezt tuti, bekereteztetem – mondtuk egyszerre Harry-vel, miközben én a nevetés okozta könnyeimet törölgettem.

*

Nem akartam tovább visszaemlékezni a régi, szinte tökéletes időre, ez csak eszembe juttatta a mostani közel sem tökéletes jelent. Halkan - igyekezve azon, hogy ne csapjak semmiféle zajt, és imádkozva azért, hogy ne ébresszek fel senkit az ajtó kinyitásával - osontam ki szobámból.

Bezártam magam mögött a szobámhoz vezető ajtómat, és körülnéztem a nap gyatra fényével megvilágított fenti folyosónkon. Noel szobájából hangos horkolás hallatszott ki, a bezárt (!) ajtón keresztül. Számra tapasztottam kezem, hogy elfojtsam kitörni vágyó nevetésemet. Anya szobájának ajtaja zárva volt, és nem szűrődött ki fény a réseken, szóval nagy valószínűséggel alszik. Tekintetem megállapodott a lépcsőn, és pillanatok alatt lent is teremtem a konyhában.

~ ~ ~ ~

- Anya én nem akarok suliba menni. Nem lehetne, hogy ezt a napot igazold? - fordultam felé keserves, a halálra váró arckifejezéssel a kocsiban, az anyósülésen ülve.

Válaszul csak felnevetett, és intett egyet. Csúcs, akkor mehetek is. Kiszálltam a kocsiból, majd köszönés képpen visszafordultam inteni egyet, de anya már elhajtott. Rántottam egyet a táskám pántján, majd a rég nem látott épület felé fordultam. Próbáltam leküzdeni a hányingerem, és a suli felé indultam. Mint régen most is egy csomó ember mászkált kint-bent egyaránt. Sikeresen átküzdöttem magam a zenét hallgató, figyelmetlen vagy csak simán bunkó diákokon, és próbáltam elkerülni mindenkit, aki nekem szándékozott jönni.

Csak nézd a földet, a földet, és nem lesz semmi baj, gondoltam magamban. Szó szerint rettegtem a találkozástól a régi ismerősökkel. Sajnos annak, hogy lehajtott fejjel mentem, meglett a következménye, neki mentem valakinek, de teljesen.

- Nem tudsz vigyázni? - rángatta ki a füléből fülhallgatóját egy – a hangjából ítélve - lány. Felnéztem rá, a bocsánat kérések garmadára felkészülve, de ahogy megláttam, hogy kit is borítottam fel majdnem, elakadt a szavam, de ahogyan láttam, ezzel ő is így volt.

- Uramisten – suttogta, Lottie, az egykori legjobb barátnőm, vagyis miket beszélek, ha én nem szakítottam volna meg New York-kal a kapcsolatot még mindig az lenne – Cassie! - kiáltott fel, és a nyakamba vetette magát.

Elnevettem magamat, és szorosan visszaöleltem. Éreztem, hogy mindjárt elsírja magát, de ez az amit végképp nem akartam, így gyorsan eltoltam magamtól.

- Annyira hiányoztál. És annyira mérges is vagyok rád, miért nem írtál? Na jó, mindegy. Majd egyszer elmeséled, a lényeg, hogy most újra itt vagy! Mikor jöttél vissza? - visongott boldogan.

- Css, ne olyan hangosan – csitítgattam, mert kezdtem kicsit feszengeni a ránk szegeződőd tekintetek hatására – Tegnap – mosolyodtam el halványan – Ne haragudj, olyan nehéz volt - - sóhajtottam fel nehézkesen.

- Szivi – simította meg felkarom együtt érző tekintettel, mire átöleltem – Ugye tudod, hogy most már soha többet nem fogom engedni, hogy csak úgy felszívódj?

Mosolyogva visszaöleltem, de ugyanakkor szívemet kegyetlenül mardosta a bűntudat. Szívem egészen idáig üresen kongott, és én hülye nem tudtam, hogy miért. Mégis hogy a fenébe gondoltam, hogy lehettem olyan önző, hogy csak így itthagytam a barátaimat?!

- Basszus, elkések kémiáról – szólt fel kétségbeesetten, mikor megszólalt a csengő – Ebédelünk együtt?

- Nem megy. Csak 11-ig leszek itt. De holnap mindenképpen – szorítottam meg karját utoljára.

Anya és a diri akkora beszélték meg a találkozót, csak ilyen formalitás-féle, alá kell írni a papírokat, meg hasonlók. Elvileg nyolckor lett volna, de anyának még a régi-új munkahelyén is el kell simítani néhány dolgot, így nekem be kell mennem az első 3 órára, csak azután mehetek az igazgatóiba, ezután pedig rögtön haza.

Amikor felébredtem gondolataimból, azt vettem észre, hogy a mindig nyüzsgő folyosó kihalt volt, és tudatosult bennem, hogy el fogok késni az első órámról, művészet történelemről.