2. fejezet - Előérzet

Nem a leghosszabb, legmindőségibb, legtörténésdúsabb, és legjobban megfogalmazott fejezet lett belőle. Azonban amit tőlem telt, kihoztam belőle. Felvezető részként használtam fel, a következő jóval érdekesebb lesz, ígérem!

Előérzet

Zene: Taylor Swift - Everything has changed

A tegnapi napom egész végig gyomor görcsben telt, bár nem találkoztam a fiúkkal, végig ott lapult bennem a félelem, hogy mi lesz ha ez bekövetkezik. A szorító és idegtépő érzés sajnos ma reggelre sem enyhült, sőt – ha ez egyáltalán lehetséges – szerintem csak fokozódott.

Reggel most már az ébresztőm éles csengésére pattant ki a szemem. Ásítva nyújtóztam az éjjeli szekrényem felé, amin az 'zaj keltő' órám szólt. Egy leütéssel kikapcsoltam a fülsértő – ugyan akkor rendkívül hasznos – találmányt.

Ásítozva dörgöltem át kezeimmel az arcom, hogy egy kis életet leheljek magamba. Valahogyan le szenvedtem magamat az imádott, pihe-puha ágyamról, egyből megborzongtam, amikor kiléptem, a hidegtől valami furcsa, borongós érzés futott végig gerincemen. Az ágyam végébe dobott köntösöm után nyúltam, majd jól belebújtam, csakúgy, mint a bundás papucsomba.

Kicsoszogtam a konyhába, valami meleg élelem reményében, de helyette csak egy öntapadós post-it cetlit találtam a hűtőn. A félhomályban hunyorogva olvastam el.

Noel, Cassie! Hamarabb be kellett mennem dolgozni, reggelinek csináltam palacsintát, amit a hűtőben megtaláltok, csak melegítsétek meg. Jó sulit! Puszi: Anya.

Ma végre Noel is jön iskolába, nem csak egyedül fogok szenvedni. Tegnap valami rejtélyes betegség következtében – ami még különösebb módon csak kettő óráig tartott – ágyba dőlt, ezáltal nem volt képes iskolába jönni. Magyarul addig szenvedett anyunál, a mesteribbnél mesteribb indokokkal – amit amúgy anya teljesen átlát – amíg igazolta a lógását erre a napra.

Persze, ez csak ilyen egyszeri alkalom, és különben is, valamilyen szinten meg tudom érteni anyut, hogy miért írta meg az igazolást. Noel három témazárót írt volna aznap, és … ugye senki sem szeretné ha megbukna... Khm, fogalmazzunk úgy, hogy nem erőssége az iskola, tisztábban fogalmazva, teljesen le tolja az egészet, úgy ahogyan van. Ha csak egy minimális érdeklődést is fordítana az irányába, szerintem már akkor tudna tartani egy megfelelő, és tőle el is várható szintet.

~ ~ ~ ~

Szorongva szálltam le a buszról ami elszállított az iskolámhoz, Noel társaságában. Ő csak lazán ácsorgott fél kezében egy deszkát szorongatva, és ahogy láttam nem nagyon szándékozott tovább indulni.

- Nem jössz? - pillantottam rá értetlenül, és egyben várakozóan.

- Á, nem. Haverokkal megbeszéltük, hogy itt találkozunk – rántott egyet az iskola táskája pántján, ami hanyagul csak a fél vállán volt fent.

A következő pillanatban, egy hangoskodó társaság vonta el mindkettőnk figyelmét. Egy emberként fordultunk, oda, No vigyorogva ledobta a gördeszkáját és intett nekik.

- Csá, majd beszélünk – vigyorgott rám egy utolsót, majd rálépve a deszkájára elszáguldott.

Egészen megváltozott a stílusa, a mimikája, és még a testtartása is, amikor odaért azokhoz a híres „haverokhoz”. Bár semmi beleszólásom – talán egy minimális mégis van – abba, hogy No kivel barátkozzon, és kit nézzen levegőnek, egy kicsi idegenkedtem, és ellenérzéseim voltak ezekkel a fiúkkal szemben. Egy ideig néztem őket, majd az iskola csengő tompa hangjára feleszmélve, gyorsan a pont velem szembe lévő épület felé vettem az irányt. Megszaporáztam a lépteim, nem akartam elkésni, nehogyisten feltűnést kelteni.

Előkaptam a telefonom amibe nagy szerencsémre még tegnap este betápláltam az órarendemet. Egy kicsit ténykedtem az érintő képernyős felületen, míg végül megtaláltam a keddi napot. Az első órám matematika Mrs. Joy-jal.

Mrs. Joy, Mrs. Joy. Az agyam egyből gondolkodásba kezdett, erősen kattogott, megpróbáltam felidézni az összes matematika tanáron, de nem emlékeztem semmiféle ilyen nevűre. Egészen biztosan egy új tanár lehet. Uhm, még hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy 1 év alatt mennyi minden változhatott meg! Sajnos nélkülem is ugyan úgy repült tovább az idő itt is.

A kellemetlen érzést leküzdve léptem be az iskola kapuin, a szokásos lépcsőfokok meglépése után. Valamiért nagyon rossz érzés kerített hatalmába amikor biccentettem a portásnak, és a matek terem felé vettem az irányt. Érdekes előérzetem van a mai nappal kapcsolódóan, és nem éppen a jó irányba hajlik ez a bizonyos megérzés.